Arról, hogy kinőttem a korosztályom

Már csak néhány nap van vissza a tizennyolcadik születésnapomig, mégis úgy érzem, inkább a negyvenkettedik esztendőm betöltéséhez közeledem. Ez nem az iskolai stresszről vagy a tinik nehéz életéről szóló cikk lesz, azokat nem csípem. Ez az írás arról fog szólni, milyen az, amikor nem tudom élvezni a velem egykorúak társaságát. Talán arra is rájövök a végére, hogy miért. Papp Emese írása

Igen, igen, nekem is megvolt, ami a többieknek. Én is jártam bulizni, ittam is mindent, amit kellett, ami ma már egyfajta beavatási szertartásnak hívható a fiatalok körében. Talán még hasznos is ez az egész, megtanultam, hol vannak a határaim, mikor tudom, hogy ennyi elég és tovább nem kéne mennem. Mindennek megvan a maga helye és ideje.

Én is voltam csatak részeg és valószínűleg leszek is. Sajnos, nem sajnos, ilyen világot élünk.

Most, hogy kitárulkoztam bűnös múltamról, kicsit részletezném is, hogyan nőhettem én ki a korosztályomból.

Mindig is kicsit koravénnek gondoltak. Ez nem feltétlen valami szuper tanulási készségben nyilvánult meg, hanem egyszerűen annyira szerettem volna már óvodásként is az idősebbekre hasonlítani, hogy próbáltam minden szokásukat átvenni. Drága nagymamám emlegette mindig, hogy milyen éles eszem volt már akkor a nehéz helyzetek átlátásához. Arról nem is beszélve, hogy egyenesen a szemébe mondtam: “Mama! Te miért nem hagyod el a papát?” Itt kb. nyolc éves lehettem. De most nem a nagyszüleim kapcsolatáról szeretnék beszélni. A mai napig emlékszem, amikor az oviban kijelentettem, hogy én orvos, anyuka és hercegnő leszek. (Egyébként ha valaki ismer, az tudja, a mai napig bármelyikkel teljesen kibékülnék.)

17 éves vagyok. Gyereket akarok. De lehetőleg most. Nem csak azért, mert nagyon szerelmes vagyok és a rózsaszín ködben teljesen elveszve ez tűnik a legjobb választásnak. Hanem azért is mert az édesanya „hivatás” a szememben a legcsodálatosabb „munka” amit a világon el tudok képzelni. Akkor itt megint leszögezném, hogy tizenhét éves vagyok. Kitaláltam, hogy én bizony nem érettségizek semmiből, elballagok a suliból és jöhet a gyerek. Sajnos ez az ötlet csak nekem tetszett, más annyira nem értékelte. Végül kiegyeztünk, hogy maradok az érettséginél és várok a gyereksereggel.

Nem csak arról van szó, hogy fiatal anyuka szeretnék lenni, hanem hogy sokszor borzasztóan gyerekesnek tartom a társaimat. Beszélhetünk itt osztály-, kollégium-, évfolyam-, kor- vagy iskolatársaimról. Természetesen ez nem a nap huszonnégy órájában áll fent, de szívesebben lógnék egy húszas, harmincas éveiben járó csapattal, mintsem velük.

Pedig kifejezetten kedvelem az osztálytársaimat. Szimplán nem izgat az, amikkel ők foglalkoznak. Nincs meg a közös húr amin ugye együtt kéne pendülnünk, vagy mi.

Viszonylag korán „fel kellett nőnöm”, ugyanis kiskoromban komoly betegséget sikerült összeszednem, ami megkövetelte, hogy felnőttekhez hasonlóan tudjam kezelni a dolgaimat. A szüleim mindig is önállóságra neveltek engem és a testvéreimet is. Mind az öten talpraesettek lettünk, és bármilyen helyzetben tökéletesen megálljuk a helyünket.
Talán a korai betegségemnél kezdődött ez az egész koraérett viszonyulásom az élethez. Ami persze a mai napig meghatározza a mindennapjaimat.

A tizennegyedik életévem betöltése után alig vártam, hogy a nyaramat valamilyen egyszerű kis munkával tölthessem, és elmondhassam, hogy én már bizony dolgozok, mint az igazi felnőttek. Ez így is ment minden nyáron. Tizennyolc éves leszek és alig bírok megülni a fenekemet az iskolában, tudom hogy sokkal többre vihetném akár már mostantól, mint sok felnőtt, ha nem kéne megszereznem a hivatalos végzettséget igazoló papírjaimat. Ez nagyon sok keserűséget hoz az életembe, borzasztóan nehezen birkózok meg a ténnyel, nap mint nap, hogy nekem bizony még egy jó ideig a tanulással kell foglalkoznom. Évről évre jobban vártam a születésnapomat, tudva, hogy egyre kevesebb van vissza a nagybetűs életig. Ez a nagybetűs élet egyébként sosem úgy jött ahogy vártam, de ez természetes.

Nem egy olyan hozzám hasonló tinédzserrel találkoztam, akik annyira jó képességekkel rendelkeznek, hogy bármikor önálló éltet kezdhetnének, sokféle munkakört betöltve, csak a társadalmi normák ezt nem teszik lehetővé számu(n)kra.
Sajnos arra még nem sikerült rájönnöm, hogy ebből mégis hogyan lehet kilábalni, vagy megszokni, esetleg mi az a dolog, amivel megkönnyíthetném a mindennapjaimat a felnőtté válás rögös útján, de biztos vagyok benne, hogy nem egyedül küzdök ezzel a problémával. Ha valakinek van tippje az könyörgöm ossza meg velem!

Létezik barátság fiú és lány között? Milyen formában?

Lélek 2018.09.27

Teenboss a konyhában: ünnepi mézes-brandys szivarrudak, videóval

Konyha, Következő programom? 2018.11.07

Boldogan éltek, amíg az emberek meg nem tudták

Lélek, Mondom a magamét, Párkapcsolat 2018.11.24